Idén, amint azt már mindenki jól tudja, Ausztrália, azon belül is Melbourne ad otthont a Presidents Cupnak. A 20-as évek közepén egy remek építész, Alister MacKenzie járta körbe az úgynevezett Melbourne Sandbelt vidéket, s mindenhol otthagyta kéznyomát. Munkájának hála, ma minden valamire való golfrajongó „bakancslistáján” ott szerepel a többnapos melbourne-i kaland.

Sehol egy vizes akadály, ráadásul még az óceánra sincs kilátás. A West Course mégis a Golf Magazine kedvenc pályája a déli féltekén. A golfpálya drámája ugyanis egészen másban leledzik. MacKenzie szövevényes, lóherékkel bevont akadályaitól egészen a finomlejtésű greenekig minden készen áll annak érdekében, hogy egy szempillantás alatt összedőljön a kezdeti stratégiánk. Az East Courset, MacKenzie követője, Alex Russell tervezte, s a nyugati testvérhez hasonlóan izgalmas pályát hozott létre, ám a hangulata egy kicsit visszafogottabbra sikerült. Hat lyuk a pályán a Composite (vegyes) Course-hoz kötődik, mely a keleti- és a nyugati pályák egy amolyan válogatása, s ahol amúgy az idei Presidents Cup is elrajtol majd.

 

 

A mély, hófehér, állatnyomra hasonlító bunkerekkel tarkított pálya méltán a legnagyobb ellenfele a Royal Melbourne-létesítménynek. Szűk, meglehetősen izgalmas vonalvezetés, mely amolyan alagútféle érzetet sugall a tee-ütéseknél. Ha bejárjuk a Kingston Heath kifejezetten keskeny fairwayeit, melyek nincsenek túl jó barátságban a driverekkel, eszünkbe jut egy 2009-es verseny, melyen Tiger Woods legutoljára tudott nyerni. Akkor épp az Australian Mastersen.

 

Ez a golfklub olyan kiváló ausztrál golfozóknak jelentette az első lépcsőfokokat a siker felé vezető úton, mint Peter Thomson, vagy Geoff Ogilvy. A Sandbelt-pálya 1927-ben épült, MacKenzie tervei alapján, aki lerövidítette az egykori par-4-es negyedik szakaszt egy legendássá vált par-3-asra. Két javaslat: Óvatosan irányítsuk elütéseinket, hiszen ravasz tüskés fák lombkoronája nehezíti a „légi közlekedést”. Aztán irány a klubház, ahol fogyasszunk el egy finom ausztrál sört.

 

 

 

A kifogástalan körülmények jellemzik leginkább ezt a golflétesítményt, melyet szokás szerint MacKenzie alakított át 1926-ban. A gyep olyan tökéletesre van nyírva, hogy kifejezetten rossz érzés, amikor úgynevezett divot-ot ütünk, azaz felsebezzük a földet egy lendítés során.

A növényvilág a másik szenzációja a Metropolitan Golf Clubnak – eukaliptuszoktól elkezdve a virágzó ausztrál gumifákig minden növény a hangulatért felelős. A bunkerekről se feledkezzünk azonban meg, melyek olyan élesen lettek belehasítva a földbe, mintha egy dinoszaurusz harapta volna ki a őket eredeti helyükről.